Törőcsik Mari örökségének helye az utókor kollektív emlékezetében elsősorban nem attól függ majd, hogy hol és milyen szobrokkal, emlékművekkel, plakettekkel rögzítjük kivételes jelentőségét a köztereinken. A színésznőhöz valóban méltó emlékhelyek azok a mozik, színháztermek és egyéb kulturális terek lesznek, amelyekben az élő kultúra részeként újra és újra vetíteni fogják filmjeit, megörökítik és feldolgozzák a társadalomra, benne a film- és színházcsináló utódokra gyakorolt hatását. Azok a majdani archívumok és múzeumok, amelyek nem csak megőrzik, de a lehető legszélesebb körben elérhetővé teszik a magyarországi modernitás nagyszerű előadóművészének munkájától áthatott alkotásokat. Ennek teljesüléséhez hatalmas közös munka áll előttünk, amely léptékében, összetettségében és nehézségében is messze túlmutat egy emlékhely felavatásán; meg- és vissza kell építenünk azokat az intézményeket, amelyek autonóm módon képesek a hagyaték kritikai gondozására és az (újra)értelmező munka szakadatlan és az egész társadalom számára hozzáférést biztosító fenntartására. Csak az ilyen intézmények (események, alkotócsoportok) garantálhatják, hogy Törőcsik Mari életműve mindenkori kulturális termelésünk sűrű kontextusában értelmezve, termékeny és folytatható hagyományként maradjon fenn esztétikai és társadalomtörténeti jelentőségével együtt, és ne váljon szoborrá merevített kultúrtörténeti relikviává, vagy nosztalgikus anekdotagyűjteménnyé. Ezzel tartozunk Törőcsik Mari és alkotótársai emlékének is.

 

E megfontolásokból kiindulva tervünk nem egy totemisztikus, zárt emlékművet javasol, hanem a fent leírt emlékezési és értelmezési aktusok egy lehetséges – nem intézményesített, alapvetően a park, mint köztér hétköznapiságában megjelenő – helyét teremti meg Törőcsik egykori lakóhelyének közelében. Előre meghatározott narratívák “elbeszélése”, egy “egyéniség” erőltetett anyagba rögzítése helyett olyan alapvető architektonikus formát választottunk, amely magától értetődően hoz létre egy koncentrált, de az emlékezés tartalmát nem definiáló, szabadon értelmezhető és változatosan használható téri szituációt anélkül, hogy megszakítaná a liget terének folytonosságát. A választott centrális, de megjelölt középpont nélküli körforma és az általa kijelölt teret sűrítő mozgatható kulisszafalak tartalom nélküli ritualitása és teátrális formalizmusa számos olyan alapvető térbeli-fogalmi asszociációt válthat ki és fogadhat be a színésznő művészetével (vagy kedves kifejezését használva; mesterségével) kapcsolatban, amelyek gondolati és tapasztalati kiindulópontként mindenki számára hozzáférhetőek, éppen ezért külön megnevezésükre, az archetípusok narratív kódolására nincs is szükség (lásd a képi-rajzi illusztrációkat).